Tizennegyedik fejezet
Őfelségem, I-ső Fülig Jimmy
naplója
VIII.
Eszt a naplót aszért kesztem írni, mert
egy különös felvilágosítás
követkesztében Őfelsége amikor
becsúsztam többrendbeli figyelmeztetésre
hívta fel a következőkben. Ez akkor volt, amikor
átattam ennek aszt a címeres szarvasbőr
táskát, amit Piszokos Fred ellopott Fenantesztől.
Esz az Ekmont is olyan szigorú, mint asz volt.
De én elbántam vele éspedig így.
Ámbár:
Kihallgatódzásra jött, amikor négy
napja már a fölegvárban minden ajtaja le volt
zárva osztálylakomnak. A legutóbbi nép
közé vegyülés miatt.
Akkor jött a Higdaló ez a Gombperec. És
mondá. Zöld papagály ruhában volt aranyos
dísszel:
- Itt van a fogadó idő. Kíván
valamit felség?
Mondom: Igen, kívánnék valamit.
- Mitpedig felség?
- Vegyen egy parókát, mer káprázik
a szemem a kopaszságtól, ha csillog a
lámpáknál.
- Parancsára - mondá. - Felséged
előírhatja, hogy milyen parókát vegyek.
- Mondom: zöldet, mer az megy a ruhájához.
Azt mondá erre, hogy akkor őtet majd kinevetik.
Megnyugtattam, hogy az így is megtörténik,
tehát nem kockáztat semmit.
Erre bejelenté Egmontot, aki jött. Ketten
beszélgettünk kétszemközt Ekmonttal, mert
Gombperec ki vitte az övét.
- Felség - mondá Ekmont. - Holnapután
államtanács. Önnek meg kell hozni az új
törvényes pikkelyezést a
trónöröklést illetőleg.
- Aszt én nem teszem - mondám. - Maga jól
tudja, hogy én nem vagyok a király, mert gyerekkorom
óta jól ismer, és homlokán heged a
régi sebes kardos nyom. Tehát tudja, hogy nemvagyok
király, tehát nem hozhatok új
törvényt.
- Ha így lenne, ezt már mondtam egyszer - felelte
igen dühhel -, az halálos kivégzést vonna
maga után.
- És én magam után vonnám önt.
Mert ismeri a királyt! Miért nem leplezett le azonnal?
Miért hagyta, hogy trónvitorlás
történyen? Ha én bűnös vagyok maga a
palást!
Így odamondtam! Egyenesen neki!
- Erre kissé falfehére halotthalványult.
Jól visszavágtam. Mer ha én nem vagyok a
király és idáig hagyott engem fajulni, akkor
ő is palástbűnös és ezért
mellém ítélik a szomszéd
kötélre bíróilag.
Egész elém állt. De én nem
ijedék, mer esz nem családi nekünk.
Így szóla:
- De... Azt könnyű bebizonyítani, hogy
ön ép nem elméjű és
gyámság jön. Én leszek a régen herceg
és önt a főleg várba életfogytig
várja a...
Itt valami nőt mondott, aki vár. Bizonyos Ella.
Az várja a bolond uralkodót. Bizonyára
ápolónő. Tudom már! Aszt mondá:
- Önt várja a Citad Ella!
- Nézze - mondtam, - nem vagyok egy szívbajos
uralkodó és velem nem lehet a sors
kegyelméből kitólni. Én nem hoszok
törvényt, amíg nem vagyok személyesen itt.
Mer most csak helyettem vagyok itt. Maj ha visszatér az igazi.
Asz hoz.
- Három nap gondolkozási időt kap. Ha
addig... nem szánja el magát, akkor cselekszek!
Érti... felség?!
- Nem vagyok hülye - mondám kegyesen.
- És mi a válasza?
- Az, hogy majt pont magától kapok
szívrohamot az ijedségből kifolyólag.
- De...
Kegyesen csengeték a gombon:
- A kihallgatódzás véget nyert!
És nem felelhete mer jött a Hídlakó
fehér parókában fekete kamáslival
hátul.
Ekmont remegve dühtől távoza.
- Esz a paróka régi francia aloncs
nevezetű... Esz jó? - mondta a Hídlakó.
- Olyan azzal a maslival, mintha egy hibbant ősz
nő bakfisnak hinné magát. De jobb, mint
saját fénycsiszolt, hajtalan skalapja.
Mondám. Ő fordula és mente. És
olyan volt hátulról nézvést
copffjában a fekete propellerrel, mint egy
különös hitroplán.
Én pedig bementem a könyvtárszobába
és kivettem a polcról, a könyvek tára
mögül pálinkát. És ivék.
És amikor este lett, akkor jelenté a
lakájom:
- Az ágy előálla.
Miután átöltöztettek
éjszakára, selyembe és már lefeküdtem
volna, amikor kopogtatnak.
Egy képen. Mert a falon egy kép
ábrázolá atyámat, aki elhunyt, egy
öreg St. Antoniót. És újra kopogás
hallatszott, a kép mögül, amiről
kiderült, hogy rejtekajtó mint filmben. Mert
félrelépett a kép, és mögüle a
keretben egy folyosóból megjelent egy hölgy.
A királyné állt ott. Anyám! Akinek
nem én vagyok a fia, csak helyettem pótolom magamat.
- Bocsásson meg uram! Nem volt módomban
idejönni másképp.
- Más kép nincs is a szobában - mondom
én -, de kegyeskedjék elhagyni kereteit felséges
királyanya.
És bejött.
- Ezt a járót csak én ismerem és
boldogult férjem.
Nagyon szomorúnak látszott a
királynő. Sajnáltam Szívből.
- Mit tehetek felséges anyakirály?
- Uram! Ne írja alá a
pikkelyezésről szóló
törvényjavaslatot!
- Habozott és a hajához nyúla.
- Mek kell bíznom magában - mondá
majdpedig. - Úgy látom, egyszerű, de okos
és jó ember.
És most, mint valami polgári asszonyság,
egyszerűen mekfogta a kezem. Ez nagyon jól esett, mintha
csak asz én mamám lenne. Nekem is volt. Mer nemcsak
királyoknak lehet mamájuk, hanem sokszor a
legeccerűbb csavargónak is. És mék aszt
mondá:
- Hallgasson ide fijjam!
Így mondá!
- Ekmont, a fivérem, a koronát akarja
magának. Saját magának. Ha asz a
törvény van és magát
szerencsétlenség éri Warinstól, hogy a
merénylő megöli, akkor vagy én vagy ő
lehetne a király, az új törvény szerint,
amit magával akar beleitatni új törvénynek.
A mostani szerint, nem lehet más a király, csak
vérbeli St. Antonio.
- Ilyen gaz esz asz Egmont?
- Fél. Nagyon fél.
- Mitől?
- Asz régi történet. Húsz év
előtt én nem voltam királynő, hanem
Wilbour Tehodor fregattkapitány felesége voltam,
és született egy gyerekünk. Az elhunyt király,
St. Antonio főherceg egyszer látott Tahitiben, ahol
laktunk és belém szeretett. Neki is volt egy gyereke
és felesége. Én hát nem is álltam
vele szóba mint asszony. Hiszen nős, családos
volt. Ő akkor éppen trón nélkül
élt Tahitiben, mer lázadás miatt menekült.
Azután egy ragályba meghalt felesége és
gyereke, és nagyon szerencsétlen volt, és sokat
járt hozzánk. Kedvelte férjemet, és
fivérem, Egmont, bizalmasa lett. Azután visszafoglalta
Almirát, és király lett. Akkor asz én
gyermekem volt kétéves. A férjem Wibour Theorod
fregattkapitány akkor úton volt. Ő sohasem volt
jóviszonyban Ekmont fivéremmel. És egyszercsak
Ekmont aszt jelenté nekem, hogy Theodor betegen jött haza
fregattján, és a szingapúri
kórházban van. És engem yachtra ültetett,
hogy hoszá menjek. És akkor amikor a yacht nyílt
tengeren volt kisült, hogy Ekmont hazudott és elvittek
Almirába. Erővel. A gyermekemet előre
elvitték tőlem, és miatta és is mentem.
Csukott kocsiba vittek a kikötőből a
Főlegvárba, de a nép éljenzett. Asztat
hitték, hogy én vagyok a királyné. Mer a
király ezt hirdette ki. Pedig a királyné az igazi
trónörökössel még Tahitiben meghalt. De a
nép ezt nem tutta, csak látták, hogy jön egy
gyerek meg egy nő. De az én voltam. Mit
csinálhattam én a Főlegvárban?
Férjemet nem értesíthettem. Vele
elhitették, hogy elhagytam. Belekellett nyugodni lassan,
lassan. És a gyerekem így
trónörökös lett. Egmont mindig tudott engem
tenorizálni. Most is. A St. Antonio, akit maga ismer, az
Wilbour Theodor fija, és ezt senki sem tudja, ő se
tudja, csak Egmont, én és most maga. És tutta a
meghalálozott, a néhai király bátyja,
Fernandez, aki régen herceg volt...
Esz nagyon regényes hisztória.
- És - kérdem - mitt tett a
fregattkapitány Wilbour Theodor?
- Ő keresett sokáig. Aszután évek
múlva megtalált. De a fija miatt hallgatott, hiszen
már akkor trónörökös volt és
csendben elment. Ekmontnak pedig írt, hogy ha a fia
király lesz, megmond neki mindent. Esz lesz a bosszúja.
És Ekmont mindég félt ettől, és ha
mostan törvény jön, hogy asz én
királynői családom is örökölheti a
trónt, akkor ő mekkoronásztatja saját
magát, és a fijamat kisemmizi a trónból.
Mostan értettem.
- De - kérem - miért vagyok itten én? A
király a hajón tutta aszt, hogy engem elhosznak ide?
Nem igaz, hogy ő vegyülni akart?
- A király nem tudta mi történt, csak aszt
akarta, hogy maga helyette Szingapúrban legyen, amíg
ő sétál kissé. Ám a Titkos
szolgaság egy embere ezt kihallgatta, közben mi
rádión megtuttuk, hogy Warins Bob megszökött a
börtönből, és jön merényletet
elkövetni. Ekkor kapóra gyött a Titkos Szolga
értesítése, hogy fijjam magával
személyt cserélt.
- Aha! És így nem a királyt
merényli, hanem engem öl meg.
- Igen. Egy Greenwood nevű tudós tanárt
kellett csak értesíteni, hogy tagadja le a herceget.
Ő köszölte aszóta, hogy megtette, de nagyon
fájt. És maga elé utazott Ekmont. Mivel az
érkezésnél átölelte magát,
mindenki azt hitte, hogy maga a király. De nekem ez így
nem tetszik, hát megmondtam. És ha nem akar ebben a
veszélyben maradni, menjen.
- Ezt nagyon jó tudni, ámde nekem megpucolni nem
szokásom.
- De a pikkelyezést ne engedje, mert Ekmont a fijamat,
amire visszatér, kijátssza a
kinullázásból, hogy ő legyen a
király saját kezűleg.
Ilyen egy körmösfont ez asz Akmont, homlokán a
feltűnő ismeretjel dacára.
- De - felelém - hogy hagyhatták
őfelségét egyedül Szingapúrban,
mijután az a Greenwood megtette (de nagyon fájt).
- Mer a mi titokzatos álatunk embere ott a hajón
aszt mondta, talált valakit, aki őfelségét
leszállástól kesztve követi és
megvéti, és ez olyan ember, aki bisztos meg tudja
óvni, mint a testőrsége. És majd
őfelségét elvezeti egy hajóra, amellyel
Tahitibe viszik.
- És így történt?
- Nem sajnos - és sóhajta szegény. - Asz
asz ember nem bírt ott lenni a
kiszállásnál, és most nem tudom, hogy mi
van a fijammal.
- Ki asz asz ember?
- Akit maga bezárt huszonnégy
órára. Piszkos Fred, a kapitány, a
ládába.
Most már tuttam, hogy milyen igasza volt, amikor
elájult.
Kelt mint, ma uralkodásunk annójában,
Almira székestrónváros főlegvár
által kézzel.
Fojatás a következő: