Még mindig nem mondtam el, hogy mi okozta nálam a naplóírás által. Mert az nem az én ötletem volt. Az úgy történt, hogy mijelött a Hono-Lulusztár kikötött, még fogalmam sem volt a naplóírásról.
   Készültem leszálláshoz, és iszgatott voltam, és a szállásmestertől búcsúztam a fenékbe. Érzékenyen mondtam neki; mert mégiscsak együtt voltunk a bajban:
   - Sajnálom, hogy elválunk, és mostan még össze is töröm a pofáját, ha nem fizeti ki a fűtő bérét nekem.
   Barátilag kért, hogy ezt ne tegyem.
   - Akkor fizesse ki nekem - mondtam én. - Szingapúrig jár nekem. Becsülettel megdolgoztam érte.
   Ami igaz is.
   Eleinte vonatkozott, de végül is belátta, hogy ha tovább ütöm, akkor beteg lesz. Kifizette a bért nekem ő az egészet, és még jül kezet foktunk.
   - Örültem - mondom - a találkozásnak. Sohasem felejtem el.
   - És sem - mondta ő, és ezt el is hittem neki én.
   - Akkor még egy disznóságot csináltam, de megérdemelte. Az illető, akivel tettem, a Kapitány volt, a Piszkos Fred. Ez egy rémes alak.
   Mielőtt kikötöttünk, a fenékbe mentem.
   - Kapitány! - mondtam neki kopogva a ládáján, melybe bújt. - Búcsúzok magától.
   - Menj a fenében - mondta ő kitérőleg.
   - Csak előbb még egy kicsi elintézés nélküli lovagias ügyünk van.
   A ládát a hátára döntöttem, rátettem egy hatalmas koffert. Most az első fedele a padlón volt, a "művészbejáratot" meg elfedte rajta a koffer, ami lehetett nyolcvan kilogramm is súlya miatt.
   - Te pimasz - mondja ő -, ha eszt megteszed, akkor én megöllek téged.
   Még egy koffert tettem rá a tetejére neki, válaszul. Még senki sem hallotta ezt a Piszkos Fredet rimánkodni, csak nekem most:
   - Jimmy - mondta. - Ötvenkét éves vagyok, és először életemben dolgom van valahol.
   - Esz szép magától.
   Mi lehet vele? A hangja remeg az izgalomtól, ahogy mondja:
   - Ha leveszed a ládát, gazdaggá teszlek. Muszáj nekem partraszállni.
   Még senki sem nem hallotta így könyörögni őt. De engem nem 6-ot meg, mert csúnya viselet volt velem szemben, hogy totál kirabolt, amit senki sem szeret szívesen. (Aszért lassan belegyövök.)
   De már alik hallottam a hangják, mert mialatt társalogtunk, még több koffert ládát, bőröndöt raktam föléje, és csak messziről jött egy vékony, síri hang:
   - Jimmy, gondold meg, fijam.
   - Jó! Ha meggondoltam, visszajövök, és lehordom magáról a rakományt, de esz távolról sem biztosra vehető.
   Minek hitegessem szegény öreget?... Most gugsolhat a kofferben, amíg reggel nem jönnek a rakodók, mert reggel kezdik. És akkor sem a középen felhalmozott ládákon, tehát délután is lesz holnapra, amíg a kapitány kigyön, ami úgy kell neki.
   Mer szíftelen kutya ez. Ő talán meg is ölne az én helyembe engem, ha ő volna én, és én ő akkor, vagyis én őtet mint magamat megölném az én helyembe ő. Azért figyelmes olvasó megérti, csak gondolkozni kell rajta.
   Én is ezen gondolonk goldonkoztam, amíg a csónak vitt, és a gyászoló rokonság ült köröttem, legelöl a hídlakó, aki már nem volt kopasz, mert feltette a fekete hosszú kalapot.
   Most mi lesz, ha ez a szőr Egmont meglátja, hogy nem a király gyön, hanem én. Ő személyesen is ismeri a királyt, tehát nem téveszti meg modorom.
   Kissé druggoltam. Mer itten gyanús lesz, hogy hol a király, és nem bírok elszámolni Mr. Goulddal, akiről aszt mondja a király, hogy régen herceg a sors akaratából. Eszt is keresni fogják, és szép botrány lesz, ha megmondom, hogy mekhalt. Kétszer is a tengerbe dobtuk. Tehát abszolute meghalt. Másodszor Piszkos Fred dobta. Sose felejtem el aszt az éjszakát. A kapitánykülsejű kísértet és Mr. Gould-Fernandez, aki miután viszbedobták, a nyakamra esett fennről, ez a régen herceg.
   Brr!
   Összeborzadtam.
   - Felség fázik - mondta a tűzoltó -, pedig a hajó a nyílt tengeren vesztet, és ott még hidegebb lesz.
   - Én már előre fázom - feleltem.
   És ez igaz volt.
   Akkor már odaértünk. Fényes, nagy hajó volt, de kisebb, mint a Honolu-Lusztár, és az volt ráírva asz oldalára:

   Trombita recsegett, és matrózok sorba falat álltak a fedélzeten, és lentről látszott elől kösztük pris katonakabátban, aranyos díszekkel, a szir Egmont karddal és homlokán a régi sebből eredő heghely.
   Felmentünk a hágcsón, és végig vonult a gyászmenet, velem az élén, vonult a matrózok vonalarca előtt.
   És akkor odaértünk, ahol a hajó kapitánya állt az Egmont szirrel.
   Tudtam, hogy most lesz a baj.
   Ez fog felordítani, akkormikor meglát, és azonnal megbilincsekbe vernek. Azonnal vernek megbilincselve.
   És odaérünk. Én merészen kilépek, és most őszinte leszek.
   - Szőr - mondom -, őszintén leszek. Én nem vagyok hibás.
   De erre csoda történik. Azt mondja örömös arccal.
   - Felség! Boldog vagyok, hogy fél év múltán ismét viszontláthatom.
   És ráborult a nyakamra akkor, ölel és megcsókol és ölel.
   Én úgy álltam ott, mint akit főbesújtottak egy gumibottal derült égből. Hiszen ez ismeri az uralkodót.
   Ez akkor mit ölel és mondja, hogy felség? Ez mi itten?
   - Nem ön a hibás felség - szól, mintha tudná, hogy mit kezdtem mondani el. - Mialatt úton volt, megváltoztattuk a tervet, majd közöljük, hogy miért, és így egyenesen Almirába megyünk, hogy felséged alattvalói között elfoglalja ősei helyét a családi trónon.
   Ilyesmit mondott. És a hídlakó megint nagyon kopasz volt, mert kalapját kezében fogta, és állt akkormár mereven mellettünk.
   - Jöjjön felség a fülkéjébe, bizonyára pihenni akar.
   Mentem felség a fülkémbe, mert csakugyan bizonyára pihenni akartam. Mert akkormár szédült a fejem, pedig az még csak az első marhaság volt. (Folytatása következik.)

Ilyen szép fülkében még nem laktam. És ilyen jól sem. Mert nagyon jóllaktam, akkormikor egy matróz hozta hozott jó ennivalókat. Felfújtakat és szárnyas húsokat, lekvárosdzsemmet és bort. Akkormikor rumot kértem, azt is hoztak, és amikor láttam, hogy mindent hoznak, kértem cigarettát, meg valami készpénzt.
   Aszt is hoztak.
   Akkor jött egy matróz és mondta, hogy Egmont sir és Pollinó tábornok a szomszéd fülkében várakoznak, és kérik, hogy kihallgassam őket.
   - Jó - mondom -, csak beszélgessenek jó hangosan, majd én kihallgatom innen.
   De ők nem ezt akarák, hanem idegyönnének kihallgatódzásra.
   - Az se baj - mondom a sorskegyelméből, és begyöttek.
   A tűzoltószerű miniszter és Egmont sir sebhelyében a kardforradással.
   - Felség - mongya Egmont sir. - Attól vagyunk itt, hogy beszámoljunk.
   - Mostan - mondom én -, hagyjuk a pénzdolgokat, én bízom magukba.
   A tűzoltókülsejű kissé pislogott ettől. De Egmont csak azt mondta:
   - Előterjesztésünk nem pénzügyes.
   Erret eszembejutott őfelsége tanácsa:
   - Mostan ez aktuális. Majd egy-két nap múlva - mondtam, és szememhez emeltem a nyeles pápaszememet, aki felső zsebembe csüngött valódi nikkel láncon.
   Erre a tüloltásügyi miniszter olyan nagy tisztelettel nézett rám, hogy teljesen nyitva lett a szája.
   De nem szőr Egmont, akinek szervezete úri dolgokkal ellen állóbb volt.
   - Mégis kérem felségedet, ezt hallgassa mostan ki belőlünk, mert fontos.
   - Ám legyen - mondtam. - Kegyes akarok lenni a sors akaratából.
   - Mialatt úton volt, kaptuk az értesítést, hogy Warins Bob, a Kalóz fia megszökött Batáviából, ahol mint kényszermunkást alkalmazta a törvényszék.
   - Ez a Warins Bob, akinek trónkövetelés forog fenn?
   - Igen. Rab volt a batáviai fegyházba és megszökött.
   - Pedig az igen nehéz, mert tízlépésenként őr áll. Szigorú tartózkodási hely.
   - Felséged bizonyára tudja, hogy Warins apja Alvarez ellen harcolt, és atyja őfelsége legyőzé mindkettőt.
   - Igen, ez nálunk szokás - mondtam.
   - A fia, Warins Bob megesküdött ítélet előtt, hogy ha kiszabadul, megöli a sziget uralkodóját és a számüzetésben élő Alvarez köztársasági elnököt.
   - Az ember annyi mindenre megesküszik egy főtárgyaláson - szólék leereszkedően.
   - Warins Bob a szigetvilág legügyesebb és legveszélyesebb gonosztevője.
   - Csekélység - felelék gúnyosan. - Micsoda akkor a Holdvilág Charley?
   Erre köhögött.
   - A bennszülöttek között igen sokan Warins pártján vannak, mert szerették az öreg kalózt, Warins bizonyára visszatér a szigetre, talán már ott is van, és felségednek azért kell hazajönni, hogy a nép ne higgye gyávának, és e nehéz órákban ott álljon elénk.
   - És gondolja, Sir Egmont, anyám bátyja, hogy az a Warins Bob majd meg akar ölni?
   - Biztos, hogy megkísérli.
   - No, majd jól fejbe ütöm - feleltem, és ezzel a kihallgatás végetért.
   Most mi lesz? Attól a csirkefogótól nem félek, de csakugyan baj, hogy a király Szingapúrban lekéste a csatlakozást a trónjához.
   És már régen ment a hajó a nyílt tengeren. Sétálok.
   ...Szép este volt. Az ég csillagos, a tenger sima. Tükre.
   Enyhe szellő és kellemesség. Pláne mer jóllaktam, ami nálam a természet szépségeihez tartozik.
   Már nem látszott a part se. Csak tenger meg ég, és mert közeledett a nedves idő, nagy köd lett lassan, amibe belehaladt a hajó.
   Igen jó motoros volt ez, csudaszép és gyors is. Azután láttam, hogy egy tiszt áll mögöttem udvarias távlattal.
   - Maga nekem áll itt? - kérdem.
   - Igenis felség - mondgya ő.
   - Hát ezt talán mellőzzük - mondom királyian.
   - De felség engedelmével, én itt a segédszárny vagyok.
   - Még akkor sem. Szeretek egyedül emlékelkedni, ez forog fenn.
   Mondom.
   - Parancsára, de a felelőségem...
   - Semmi felelősége itten nem kézenfekvő, és azonnal távozzon - szóltam királyi haraggal. Mire ő el.
   Rögtön jobban éreztem magamat, ahogy a szárnysegéd repült. Odament az egyik fiatal matrószhoz.
   Az biztos egy szárnyinas. És elküldte valahová. Most szőr Egmonthoz küldi bisztos.
   Attól félek, tehát puccoltam. Különbenis olyan köd lett, hogy az ember az orráig sem látott. Ilyenkor igazán jó csak a fedélzeten csavargani ogni.
   Bárha akkor emlékesztetett az éjjel engemet arra az iszonyú felemeletes félelmetes éjszakára, amikor a kisportolt Mr. Gould, aki Fernandez néven régen herceg, nyakamba hulla miután vízbelökém, halva, majd pedig vízbe lökte a Piszkos Fred, kit messziről néztem, amint hoszta fehérrel letakarva és ismét vízbedobá egy loccsanással, Fernandezt, Mr. Gouldot... Rémes éjszaka volt asz ot... Akkor is ilyen ködben halattunk, és előzőleg és láttam a kapitány külsejével aszt a valakit a kísértetett. Aki két alakban járt és...
   És megint láttam! Itt! Ezen a helyen. A kapitány kísértetett.
   ...A köd mint melegvizes rongy feküdt az arcomon... csepegett minden, pedig nemvolt eső sem, csak nagy, nagy gőzös forró köd az egész véktelen Ocejánon, és egyszercsak ahogy befordulok asz egyik kabinnál, hát éppen beleütközök.
   A kísértetbe!
   Arc az archoz, a Hono-Lulu sztárkapitánya áll előttem!
   - No mi az, José? - kérdezi hidagadt nyugalommal és dohányoz.
   Én pedig kövédermedten, mint akit villámsújta. Mer esz kísértet. Mer mit keres itt a Holono-Lusztár kapitánya.
   - Ön... mit csinál? - kérdezem kissé idegesen, mivel kissé ideges voltam. Mer a köd, a nedves monszun előtti szélcsendesség idegességet képez.
   - Én is Almirába utazom, José.
   - Ne mondja José. Én itt egy király megbízásából környezetét becsapom. Azt hiszik király vagyok.
   - Úgy?... No én nem akarom ebben zavarni. Ellenben mondja. Mr. Gould kabinjában volt egy kis fiókos szekrény, Nem sejti, hogy ez hol lehet?
   Ennek most nincs más gondja!
   - Kapitány úr! Berendezési tárgyakat én nem csenek - feleltem királyhoz illően.
   - Nem is erre gondoltam. De talán látta. No mindegy.
   - Jó éjszakát kapitány úr.
   - Jó éjszakát király úr - felelte, és mosolyogva kezet fogott -, maga legény a talpán. Akar cigarettát?
   - Köszönöm, de itt királyi dolgom van.
   Odább ment és már elnyelé a szürkeség, ami gomolygott. Én pedig épen ahogy mentem vissza szőr Egmonttal találkozám, és vele volt a segédszárnyas.
   - Felség... aggódtam, hogy egyedül sétálgat.
   - Nem szeretek másképp.
   - Pedig uralkodónak még saját hajóján is ügyelni kell, mert felbérelt merénylők mindehol lehetnek.
   - Azokat én majd jól fejbeütöm, csak azt tessék mondani énfelségemnek, hogy miért utaz velünk a Holló-Nunulusztár kapitánya, tudtommal.
   - Nincs erről tudomásom - felelte.
   No ez jó.
   - Dehiszen beszéltem vele iten az előbbéppen nincs egy perce se hogy beszéltem vele. Itten az előbb.
   - Az ki van zárva. A hajón csakaz Ön környezése utazik és a legényesség valamint.
   És úgy nézett rám, mintha én ép nem lennék elméjű.
   Nem szóltam. Ezt a históriát már túlonbőven ismertem, semhogy vitatkosszak. Tehát a kísértet, aki kapitányos külsejű átszállt a hajóra.
   - Kérem felség tartózkodjék a kajütjébe, vagy pedig a segédszárnyassal kísértesse magát Mondom jó. Azután visszamentem a fülkébe.
   De később ez jó az éjjelbe benne lehetett, kislisszoltam óvatosan. A szárnyas nem volt a közelben. Azért láttam vagy tíz lépésnyire. A korlátra támaszkodva állt a könyökén. Mit tudja ő, hogy itt olyan uralkodó forog fen, aki nesztelenül tud járni, mert trónörökös korában ezt az előélete megkívánta?...
   Az ajtó sem nyikorgott, hát nemsokára jó messzibe voltam. Csak itt ott járt egy matróz, alig látható a ködben, azután hosszú ideig csakcsend, és cuppantak a cseppek, ahogy leesett a vasról a sok nedvesség.
   Azon a helyen nem volt a kapitány formájú kísértet. Ez biztosan valami bűnügy hátere ami mögötte lappant. Kísértet?
   Én mindenesetre fejbeütöm. Ha jól bírja akkor csakugyan kísértet. De ebbe nem bízom. Csak olyan nehéz az ember melle, mintha a ködnek sújja lenne, pedig jól tudom, hogy a köd az légüres tér. De nagyon hasogat a fejem, pedig ez a nedves elő-monszun időnek a járása.
   Ez a halk duruzsolása a víznek is furcsa... A kezem olyen vizes, mintha nem törülköztem volna. És hideg. Mikor pedig negyvemkétfokot mutat a pluszmérő árnyékban. És fázik a gyomrom... És egyre csak nehezebb lesz ez a gőzfal, ahogy megyünk beléje...
   Nagyon rossz járása van itt az időnek. Ilyenkor mindenki veszekedős szokott lenni a kocsmában. Ez az a járása az időnek, amitől trónörökös koromban hamar bicskázott az ember.
   Elannyira, hogy kigombolom az ingem gallérom, de így is sós nyúlós vizességgel vagyok teli, és úgy lüktet a torkom, mint egy percmutató..
   Ott... Ez a csillanás a ködben egy sapkaellenező visszfénye! Most elő a zseblámpásom, mert azt a koronázás előttről megtartottam...
   Utánasietek és amikor aközelébe érek gombon nyomom a lámpást. Fény a ködben! És látom.
   Ő az!
   A kapitány! Mosolyog, int és siet...
   De én utána.
   Megálljon...
   Azonban előbb ér a kabinok közé, és elnyeli a köd. De hallom a nyikorgást. Ajtónyikorgás volt a közelben valahol! Ez bement egy kajütbe. Csak nem látni hová. Mert köd...
   Ha kell én átkutatom az összes kajütöt! De szembenézek a kísértettel!
   Az első kabin ablaka sötét. Ez volt? Lenyomom a kilincset és benyitok. Sötét van bent is.
   De nem csak sötét, hanem mozdulatlan minden és a bal szememen át szúr a monszunidő bele, és egy ködből való hegyes tűt az agyamba...
   A sötét és a csend valami olyan különös, hogy a nyelvem száraz lesz és mintha a torkomba megvastagodna.
   Én ott féltem, és a szívem olyan hideg lett, meg a térdem megingott.
   Jaj mi ez?
   Felnyomom a gombot, hogy a zseblámpa újra világítson.
   És azt hiszem, hogy megőrültem!
   Ha lett volna bennem hang én sikoltok. De nem volt. Csak becsaptam az ajtót és futottam, de remegve, mintha maláriás roham rázna... futottam és reszkettem.
   Mert a zseblámpa fénye megmutatta a kabint és az asztalon egy nyitott koporsóban ott feküdt sárgán, szalmaszínű bajusszal, fekete szemgödörrel Mr. Gould!
   A Fernandez... Aki régen herceg, akit eddig kétszer vízbe dobtak ( folytatása következik).